Csúnyán hangzik, de így tudom jellemezni a mai, hangsúlyozom, nagyszerű fiatalokat, akik problémáikkal, súlyos tünetekkel fordultak hozzám az elmúlt néhány évben.
Döbbenetes, hogy az elvárások rengetegében természetessé vált számukra a hajtás, vizsga vizsga hátán, nyelvvizsgák, pozíció, menni, menni, menni, mert lemaradok!
Olyan mókuskerékbe kényszerültek, s oly tempóban teljesítenek, hogy a megállás, a megelégedettség érzése nem része a folyamatnak.
Nincs, nem ismerik a kikapcsolás programot, mert nem vált életük természetes részévé. Még, még, még, mennem kell, mert lemaradok – de így az elismerés befogadására nincs idő, nincs levezetés.
Így hajtják magukat akár az öngyilkosság gondolatáig, sajnos!
Elvárások, folyamatos teljesítési kényszer, ezekben nőttek fel, melyet kívülről kaptak, s a minta is ez volt mindig számukra, hisz szüleik is belegebedtek a munkába.
Ők is kívülről kapták, mert nem akartak repülni a munkahelyről, anyagi biztonság nélkül manapság nincs betevőre, számlákra, a gyerekek taníttatására…
Jómagam is kaptam egy intő mondatot a csomagomba, „öndicséret büdös”.
Nos, hogy ez az igen téves generációs parancs öröklődött-e, vagy ami ennél rosszabb, benyomódott a letiltás gomb?
Szeretném sorba állítani eme nagyszerű, új generáció szülötteit és ordítani nekik, hogy:
Csodálatos, okos, felkészült fiatalok vagytok! Büszke vagyok rátok!
Mondjátok utánam! (Lehetőleg E.sz. 1. személyben !)
